Vekerdy tanácsai: Mi a jó a gyereknek?

Kis korában egyetlen gyerek sem akar humánerőforrás-menedzser (közkeletűbb nevén „HR-es”) vagy informatikai szakember („IT-s”) lenni. Pedig a szülők már az óvodában topmenedzsert, főorvost, számtech-gurut szeretnének faragni a gyerekükből. Ezért már a hároméveseket is képzésekre hordják, idegen nyelvekre tanítják, és ilyen-olyan különórákra járatják, hogy biztosan versenyképesek legyenek, és megállják majd a helyüket a munkaerőpiacon.

Ha tudnák, hogy csemetéjükből ezzel kiölnek minden spontán érdeklődést és örömöt, biztos nem tennék – mondja Vekerdy Tamás pszichológus a Gyerekek, óvodák, iskolák című könyvében. Mert a gyerek úgyis elfelejti a „kötelező tananyag” nagy részét, neki ugyanis nem fejlesztésre és okosításra van szüksége, hanem elsősorban arra, hogy jól érezze magát.

Mi a jó egy gyereknek? Az, ha oldott és derűs légkörben játszhat. Ilyenkor ugyanis az endorfintermelése magas (endorfin = boldogsághormon), ezért a fejlődése magától megvalósul, anélkül, hogy mi tanítanánk őt bármire is. A mindenféle képzésekre és különórákra hordott gyerek fejlődése azonban az endorfintermeléssel együtt leáll. Miért? Mert állandóan arra hívják fel a figyelmét, hogy mi az, amit nem tud, mi az, amit nem csinál jól. Ilyen légkörben a gyerek elveszíti érdeklődését, feszült lesz, az agya nem építi be a tanultakat az emlékezetébe (hiszen ilyen körülmények között minden lelkiereje a túlélésre irányul).

Vekerdy szerint az óvodában és az iskola első osztályaiban a gyerek számára az a legfontosabb, hogy érzelmi biztonsághoz jusson. Mit értünk érzelmi biztonságon? Azt, hogy az óvónő vagy a tanítónő tegye a gyerek számára barátságos hellyé az óvodát vagy az iskolát. Ez az alap. Ha ez megvan, akkor a szabad játék és a mesehallgatás révén a gyerek érzelmi intelligenciája elkezd kibontakozni. Magától. Játék közben vagy meséket hallgatva a gyerek képzelőereje hatványozottan működik, elképzeli magában a játszott/hallott történeteket, beleéli magát a szereplők helyzetébe. Ezek a tapasztalatok alapozzák meg benne az empátiát, a kreativitást, a világra való nyitottságot és kíváncsiságot.

Miért van mégis az, hogy ma az iskolákban – a gyermekpszichológus becslései szerint – a tananyag 75 százaléka elvész? A diák mechanikusan megtanulja a leckét a dolgozatíráshoz vagy a feleléshez, de gyorsan el is felejti. A gyerek agya ugyanis szinte azonnal kitöröl minden száraz tényt, bonyolult képletet és fölösleges évszámot, hiszen kell a hely az újabb információknak. Pedig a szakemberek biztosan másként állítanák össze a tantervet, ha tudnák, hogy a gyerekeket a művészetekben megnyilvánuló érzelmi nevelés készítené fel a leginkább az életre.

Nekünk, felnőtteknek ebben az a legfontosabb feladatunk, hogy a gyerekeink számára lehetőséget biztosítsunk a világ megismerésére, tapasztalatok szerzésére. Mert ahogy kis korában is magától áll fel és indul el, s ahogy magától tanul meg beszélni, későbbi fejlődése is pontosan ilyen spontán módon történik. Ebben pedig a legfontosabb segédeszköze a szabad játék.

Milyen óvodát kellene választani Vekerdy Tamás szerint? Olyat, ahol nincs kötelező foglalkozás, nincs iskolai értelemben vett tanítás, és nem az iskolára készítik a gyerekeket. Hanem ahol hagyják, hogy a gyerek élje az óvodások sokmozgásos, aktív életét. S persze ehhez már csak egy szeretni való és szeretni tudó óvónéni kell.

Milyen iskola lenne az ideális? Olyan, ahol tudják, hogy az iskolapadba ülő gyerek még tulajdonképpen óvodás, aki csak fokozatosan válik iskolaéretté. Olyan, ahol a tanítónők mindennap beszélgetnek a gyerekkel, mesélnek neki, játszanak vele, és nem veszik el a kedvét a világ megismerésétől, nem törik le a kíváncsiságát, nem utasítják vissza kérdéseit.

Milyen középiskolát keressünk? Olyat, ahol értik azt, hogy a tinédzser nem egy tökéletlenül működő felnőtt, akit meg kell javítani, hanem egy tökéletes fiatal, akinek megértő és lehetőségeket biztosító környezetre van szüksége, ahol spontán fejlődhet, és élheti a tizenévesek normális életét – amibe belefér a játék, a barátság, a szerelem, a mozgás, a művészkedés és a tanulás. S ahol nem tulajdonítanak nagy fontosságot a Vekerdy szerint „abnormális és káros” középiskolai követelményeknek. Ahogy egy svájci neurológus és reformpedagógus, Edouard Claparéde írta: „Egy ebihal elégséges önmagának, s működése éppen olyan tökéletes, mint a békáé; nem tökéletlen, elégtelenül működő béka tehát.”

Hasonló gondolat vezérelte az óbudai, Raktár utcai Alternatív Közgazdasági Gimnázium diákjait, amikor iskolájuk mottójául azt a gondolatot választották:

Mi nem az életre készülünk. Mi élünk.

A gyermek tehát fejlődő lény, nem pedig tökéletlen felnőtt. Ezt minden pedagógusnak szem előtt kellene tartania. Nem könnyű, hiszen az egész rendszert szétfeszíti a diszharmónia: 19. századi iskolaszerkezet, 20. századi tanárok és 21. századi gyerekek. Ezt kellene valahogy összehangolni, közös nevezőre hozni. Vajon mikor és hogyan fog ez bekövetkezni?