"Kérjük, menjen a legközelebbi óvóhelyre!"

Nagyszelmencben találkoztam vele először, néhány nappal a háború kitörése után, a szlovák–ukrán határon. Tömegek érkeztek onnan, főleg anyák a gyermekeikkel, csonka családok. Aki tehette, menekült a háború elől. Ő volt az egyetlen, aki az ellenkező irányba tartott: Ukrajnába. Az elmúlt két évben hétszer járt ott riportúton, háborús képsorozatai rangos elismerésben részesültek a Magyar Sajtófotó pályázaton. Hogyan reagál az ember a légiriadóra? Miért nincsenek nők a tűzvonalban? Mit gondolnak az ukránok a magyarokról? Hogyan érhet véget a háború? Vörös Szabolccsal, a Válasz Online újságírójával beszélgettem.

Mire van a legnagyobb szüksége egy újságírónak, aki a frontvonal közelébe megy?

Fixerekre. Ők a helyi összekötők. A fixer olyan, mint a hegymászónak a serpa. Vannak helyi kapcsolatai, van kocsija, beszéli a nyelvet. Ha egyedül mész, hiába beszélsz anyanyelvi szinten ukránul vagy oroszul, néhány nap alatt nem tudsz kiépíteni kapcsolati hálót. Ezért kellenek a helyiek.

Mi az alapfelszerelésed ilyenkor?

Meleg ruha, vízálló holmik, fényképezőgép. Mintha a Tátrába mennél.

Hálózsák?

Most a fixer fogja biztosítani a hálózsákot, arra az esetre, ha kint éjszakáznánk. De a legfontosabb a védőfelszerelés.

Az miből áll?

Golyóálló mellény, sisak, és egy kis elsősegély-csomag, amiben van érszorító, gyorskötöző, tapasz. Ha eltalál egy repesz, és nyílt sebed van, akkor az érszorítóval tudod csökkenteni az elvérzés esélyét. Oktatóvideókat néztem erről is.

Hol szerzed be a védőfelszerelést?

A megbízható védőmellény, ami könnyű, de azért véd is, nagyon drága. Szerencsére a Riporterek Határok Nélkül (Reporters Sans Frontières – RSF) nemzetközi szervezetnek van lerakata Lvivben és Kijevben is. Ott felpróbálod, hogy melyik jó rád. Ha túl közel mész a fronthoz, akkor azt javasolják, hogy ne a könnyebbet válaszd. A régi golyóálló mellényekben acéllemezek vannak, az újabbakban kevlár. Vállfedőjük van, és védik a lágyékodat is. Ha ugyanis becsapódik egy gránát, a repeszek alulról repülnek felfelé.

Milyen érzés fölvenni a golyóálló mellényt?

Megváltozol tőle. Másként gondolkodsz. Fölveszed, elindulsz, és onnantól – ahogy a katonák mondják – a feladatra összpontosítasz. Nem félsz, mert nem jut eszedbe a félelem. Ott, a terepen erre nincs idő. Utána elgondolkozhatsz azon, hogy normális vagy-e, de amikor helyzet van, akkor csak az elvégzendő feladatot látod.

Ha családos ember lennél, akkor is vállalnád az életveszélyt?

Nem tudom, mi lenne, ha három gyerek gügyögne otthon, és várna egy aggódó feleség. Talán akkor is elutaznék, de valószínűleg nem mennék tovább Kijevnél.

Kijev biztonságos?

Négymilliós város, nagy területen, tehát annak az esélye, hogy pont téged talál el egy rakéta vagy egy törmelék, minimális. A rakéták ráadásul nem jutnak el a belvárosig, mert a légvédelmi rakéta általában a külvárosok fölött leszedi a támadó rakétát.

Hogyan kell elképzelni a frontot? Látjuk a videókat, olvassuk a beszámolókat, de mi az, ami a helyszínen más?

Az ágyúzaj. Folyamatosan hallod. De a leginkább azon döbbensz meg, hogy milyen hamar hozzászoksz. A képeken csak annyit látni, hogy a szántások és a mezők pöttyökkel vannak tele, mint egy bárányhimlős felület. De azok a foltok kráterek.

Egy éve Bahmutban is jártál, a gócpontban. Milyen volt?

Valahogy sikerült bejutni a belvárosba. Az konkrét életveszély volt. Ott nemcsak a kattogások hallatszottak, hanem a süvítések is.

Hogyan kell elképzelni egy várost, ahol utcáról utcára harcolnak?

Mint egy apokaliptikus tájat. Az épületek helyett torzókat látsz. Bahmut volt a földi pokol, ott kő kövön nem maradt.

Civilek is voltak még Bahmutban?

Amikor ott jártam, becslések szerint még ötezren lehettek. Egy eredetileg hetvenezres városban.

Ahol se víz, se gáz nem volt már?

Semmi sem volt. Csak melegedőpontok. Oda jártak a helyiek, mert ott volt fűtés, gyorstésztás kaja, gyógyszer, állateledel, Starlinken át internet. Bejöttek, beszélgettek, egy-két órát melegedtek, aztán hazagyalogoltak a fűtetlen, romos otthonukba.

Miért maradtak ott azok az emberek?

Erre nehéz válaszolni. Az ott maradókat egyfajta nihil jellemezte. Ott születtek, ott is akartak meghalni. Vagy – az idősebbek – nem akartak a menekülő fiatalok terhére lenni. Hová mentek volna? Hogyan? Maradtak, ahol voltak.

Mi történik az ukrán lakossággal azokon a területeken, amelyek orosz fennhatóság alá kerülnek?

Az oroszokra nem a humánus bánásmód a jellemző. Láthattuk, hogy mit műveltek a civilekkel Izjumban vagy Bucsában.

Miért utazol újra meg újra Ukrajnába?

Mert újságíróként nem tehetem meg, hogy nem megyek oda. A tévéstúdiókban egyesek úgy beszélnek az orosz–ukrán háborúról, mintha valami stratégiai játék lenne csupán. Én pedig meg akarom mutatni a másik oldalt. Az emberi dimenziót. Hogy milyen körülmények között élnek a civilek. Élettörténeteket társítani a háborúhoz. Ha van egy emberi arc, amely belenéz a kamerába, akkor nehezebb elfordítani a tekintetünket.

A háborús hírek még elérik az ingerküszöböt? Nem fásult bele a közönség?

Belefásult, de ez emberi reakció.

Az ukránok is belefásultak?

Ők is. A háború legelején Lvivben voltam, több százezer menekülttel együtt. Az éjszaka közepén légiriadó ébresztett bennünket, az anyukák azonnal felkeltették a gyerekeiket, siettünk az óvóhelyre, ott vártuk meg a riadó végét. Ma már ez nincs. Ha megszólal a sziréna, a többség nem törődik vele, ugyanúgy éli tovább az életét, kávézik, beszélget. Ahol naponta négy-öt légiriadó van, ott nehéz szabálykövetőnek lenni.

Mi lenne a teendő légiriadó esetén? 

Van egy telefonos applikáció, a Trivoha, ami azt jelenti: riadó. Bejelölöd a tartózkodási helyedet, s ha arra a régióra veszélyjelzést adnak ki, akkor a telefonod szirénázni kezd. Ilyenkor elhangzik, hogy kérjük, menjen a legközelebbi óvóhelyre! Ha olyan helyen vagy, ahol van pince, akkor oda. Ha Kijevben vagy, akkor lemész a metróba. Menedéket keresel. Ebben az a nyomasztó, hogy a jelzést minden esetben ki kell adniuk, akkor is, ha csak minimális a kockázat. Persze, különbség, hogy hol vagy, Harkivban vagy Kijevben. Harkiv csupán 50 kilométerre van az orosz határtól, mire ott megszólalnak a szirénák, már lefelé tart a rakéta. Ott egy perced van az óvóhelyre jutni. Ha Kijevben szólal meg a sziréna, akkor tudod, hogy még tíz perc, mire becsapódik.

Hogyan kell elképzelni a háborús hátországot? Mindenki éli az életét, meccset néz, szórakozóhelyre jár, bevásárlást intéz?

Nagyjából így, igen. Ha nem hallanád a szirénákat, és nem látnád a háborús plakátokat, azt hihetnéd, hogy minden rendben van. De ez is érthető emberi reakció. Aki úgy döntött, hogy ott marad, az megpróbálja a normalitást keresni. Nem tudja teljesen kikapcsolni a háborús pszichózist, de ugyanúgy jár éttermekbe és kávézókba, mint régen.

Ha átmegyünk a határon, milyen jelekből tűnik fel, hogy háborús országban járunk?

Nincsenek klasszikus reklámplakátok. Minden felületet kisajátított magának az állam. Csak toborzó és hazafias plakátokat látsz. Az ungváriak szerencsésebbek, ott nincs kijárási tilalom. Kijevben van, éjfélkor kezdődik. Képzeljünk el egy kamaszt, akinek az életéből két évet elvett a Covid, azóta pedig a háború.

Hadirokkantakat is látni?

Egyre inkább. Nekem decemberben tűntek föl először a mankók és az amputált végtagok, már Ungváron is. Ukrajna elképesztő árat fizet a túlélésért. Az is egy jele a háborúnak, hogy a temetőkben egyre több a friss sír. A hősi halottak sírját ukrán zászlók díszítik, néhol piros-fekete lobogók is, ez a banderista mozgalom szimbóluma volt az 1930-as, 1940-es években.

Sztepan Bandera megítélése meglehetősen ellentmondásos: az ukránok szemében nemzeti hős, a lengyelek viszont náci háborús bűnösnek tartják.

Ez így van, de amikor Ukrajnában jársz, a friss sírhantok felett nincs jogod történelmi vitát nyitni.

Ukrajna második legnagyobb városában, a másfél milliós Harkivban a lakosság többsége oroszajkú, de ukrán identitású. Ezt hogyan kell elképzelnünk?

Úgy, hogy Kijevhez lojálisak, és nem Moszkvához. Putyin azt hitte, ha az orosz hadsereg bevonul Harkivba, az diadalmenet lesz, virágesővel. Ehhez képest Harkiv ellenállt, mert Ukrajna része akart maradni.

Az ukrán átlagember hogyan tekint a határ túloldalán élő oroszokra? Beszélnek egymással?

Ha beszélnek is, az oroszok nem hisznek az ukránoknak.

Mit nem hisznek el?

Hogy háború van. Az oroszok Putyinnak hisznek. Igaz ugyan, hogy Szergejt besorozták, és meghalt, de az orosz állami tévé mást mond.

Az ukránok hogyan viszonyulnak a magyarokhoz? 

Egyre gyakrabban kell magyarázkodnod. Csak akkor nyílnak meg, miután meggyőződtek arról, hogy nem osztod száz százalékban a magyar külpolitika álláspontját. Akkor azt mondják rólad a katonák: „normal Hungarian”, vagyis normális magyar.

Azt értékelik, hogy Magyarország befogadta az ukrán menekülteket?

Értékelik, de ennek már két éve. Azóta súlyos dolgok kerültek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan nyilatkozatok, hogy Ukrajna nem szuverén ország.

Putyin-pártinak tartják a magyarokat?

Egyértelműen. Hiába mondom azt, hogy azért itthon sem fekete-fehér a dolog, vagy hogy a Honvédkórházban ukrán hadirokkantakról gondoskodnak.

A háború két éve tart, és egyelőre nem látszik a vége. Csökkent az ukránok elszántsága?

Kevésbé hisznek már a kormánynak, a minisztériumoknak, az elnöknek – Zelenszkij népszerűsége 90 százalékról 50-60 százalékra esett vissza –, de az oroszokkal szembeni fegyveres ellenállást továbbra is támogatják, a hadseregbe vetett bizalom pedig kiugróan magas, 90 százalék körüli.

Vannak ukrán önkéntesek?

Ha nagy számban lennének, akkor nem arról vitatkozna az elnöki adminisztráció és az ukrán parlament, hogy hány százezer katonára volna szükség. Elhangzott az is, hogy 500 ezerre. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ukránok kifogytak az önkéntesekből.

Sok a katonaszökevény?

Mindenféle sztorikat hall az ember, de ezeket képtelenség újságírói módszerekkel igazolni. Van például egy határszakasz Ukrajna és Románia között, ahol a Tisza jelenti a határt. Az ukrán oldalon szögesdrótot húztak ki. Aki azon is túljut, és átússza a folyót, az a Máramarosi-havasokban találja magát, zord körülmények között.

Az ukrán hadseregben több ezer nő is szolgálatot teljesít. Mi a szerepük?

A nők nem a harcoló alakulatokban vannak, hanem a front hátában teljesítenek szolgálatot, kórházi vagy logisztikai vonalon. Gyakorlati okokból nem kerülnek a tűzvonalba, a teljes harci felszerelés ugyanis nagyon súlyos, 50-60 kiló is lehet, s adott esetben még sebesültet is kell cipelni.

A civilek is kapnak valamilyen kiképzést?

A tartalékos állomány elég tág, azok tartoznak ide, akik voltak sorkatonák. Ritka az olyan, aki katonai tapasztalat nélkül menne a frontra. De ez a helyzet hamarosan megváltozhat.

Ez azt is jelenti, hogy akik eddig odavesztek, azok az ukrán hadsereg elitjébe tartoztak?

A legjobb hivatásos katonák estek el, igen.

Az oroszoknál is? Arról lehetett olvasni, hogy az orosz hadsereg a nemzeti kisebbségek tagjait – például a burjátokat – küldi golyófogónak a frontvonalba.

Az első szakaszban, amikor az oroszok még villámháborút terveztek, az elit alakulatokkal támadtak. Ők is elképesztő veszteségeket szenvedtek, a legjobban kiképzett, legnagyobb harcértékkel bíró egységeik eléggé megfogyatkoztak. Utána jött a börtönökből való toborzás, és a 300 ezres részleges mozgósítás 2022 őszén. 

Decemberben egy ukrajnai hadifogolytáborban is jártál, ahol orosz katonák raboskodtak. Mit tapasztaltál ott?

A genfi egyezmények szabályozzák, hogy a hadifoglyokkal hogyan kell bánni. Egyébként olyan, mint egy börtön: biztonsági zsilipek, kantin, hálókörletek, udvar.

A fogságba esett orosz katonák hisznek még Putyinnak?

Ez az a kérdés, amit nem teszel föl nekik. Előbb-utóbb ugyanis hazakerülnek, s akinek kedves az élete, az nem fog Putyinra rosszat mondani.

Mi volt a legerősebb benyomásod a hadifogolytáborban?

Hogy milyen sok a sebesült. Amputált lábak, összeszegelt végtagok, leszakadt karok, szétroncsolt arc, kilőtt szemek. S ők a szerencsések, a túlélők, akiknek a bajtársai odavesztek a fronton. Volt olyan egység, ahol száz katonából négyen maradtak életben.

Mi a háború legvalószínűbb kimenetele?

Nem tudjuk, az orosz elnökválasztásnak milyen hatása lesz a háborúra, csitul-e a harcok intenzitása, vagy épp ellenkezőleg, nagyobb offenzíva jön majd. Per pillanat egyik fél sem tud kilépni úgy, hogy bármit is győzelemnek állítson be. Az ukrán reményeket, hogy visszatérjenek a 2014 előtti határokhoz, nem látom reálisnak. Óriási dolog lenne, ha visszaszereznék azokat a területeket, amelyeket 2022 februárja óta vesztettek el, a Donbasz és a Krím félsziget közötti részt, Herszon és Zaporizzsja megyét, de ez sem tűnik valószínűnek. Ukrajna hősiesen küzd, de közben iszonyatos árat fizet ezért. A délszláv háború 1995-ben ért véget, s még ma is látjuk a nyomait. Ukrajnában 80-90 ezer négyzetkilométer van aláaknázva, ez magyarországnyi terület. Csak az aknamentesítés évtizedekig tart majd.

Megjelent a Vasárnap családi magazin 2024. február 27-i számában.